A képen egy ifjú fotóművész látható.  Még 2010 novemberében a csepel.hu és a Csepp TV jeligés digitális fotópályázatot hirdetett „Csepel ősszel” címmel. A 15-18 éves korosztályi kategória győztese a csepeli Réti Pál Fotóklub tagja, iskolánk (akkor) tizedikes tanulója, Molnár Fanni lett, Örök nyugalom című képével...

      Forrás: www.csepel.hu

Azóta Fanni leérettségizett, számtalan felvételt készített, újabb sikereket ért el, és elkötelezte magát a fotográfia mellett. Jelenleg ezt a szakmát vagy inkább művészetet tanulja és gyakorolja nap mint nap... Viszont naponta eszünkbe jut, mert tizenegy gyönyörű fotóját Bunda János tanár úr bekeretezte, és most a második emeleti folyosót díszítik. Szerettünk volna többet megtudni Fanniról, tőle magától. Íme!  (a Szerk.)

Interjú Molnár Fannival (12.C)

Készítette: Ölei Niki (10.D)

– JÁG, 2012. június 15. –

Az interjút a 12.D termében készítettük. „A régi osztályom” – mondta Fanni, miközben hangosat nevetett a táblára írt vicces szövegen. Mialatt beszélgettünk, végig mosolygott, és nem egyszer körbenézett a teremben. Négy év – nagy idő, főleg, ha az embernek rengeteg emléke kötődik ehhez a négy évhez… hát még, ha az ember közben nagy léptekben haladt a híres fotóssá válás felé…

Ölei Niki: Az első dolog, amit kérdezni szeretnék, hogy mióta fotózol?

Molnár Fanni: Igazából már elsős koromban – a kirándulásokra is – mindig vittem magammal fényképezőgépet, de az még egy filmszalagos, analóg gép volt. Emlékszem, hogy anyáék haragudtak rám, mert legtöbbször csak tájképeket és absztrakt dolgokat fotóztam, ők meg sokszor rám szóltak: azért adták oda a gépet, hogy portrékat és az osztálytársaimat fényképezzem. Általános felső tagozatában volt egy nagyobb időszaknyi kihagyás, de nyolcadikos korom óta folyamatosan fotózok.

Ö. N.: De mégis, hogyan jutott eszedbe, hogy ezzel szeretnél foglalkozni?

M. F.: Igazából tetszett, ahogy a gép megörökíti azt, amit én látok, és ez másoknak is tetszik. Meg amikor megkaptam az első komolyabb gépemet, sokkal élesebbek voltak a képek, és így már sokkal fejlettebben, korszerűbben tudtam fényképezni, mint kiskoromban.

Ö. N.: Emlékszel az első képedre?

M. F.: Arra emlékszem, hogy akkoriban nagyon bele voltam zúgva a villanyoszlopokba, és az éjszakai képekbe. Reggelente meg mindig néztem, hogy a pókok mikor jönnek elő a ház falára, mert érdekelt, hogy kisebb dolgokat is fényképezzek, makrózzak, de hogy konkrétan mi lehetett az első képem, azt nem tudom.

Ö. N.: Van kedvenc témád? Maradtak ezek a tájképek, vagy ez megváltozott egy idő után?

M. F.: Valójában mindent szeretek, a portrét kivéve. Nem tudom, ez miért alakult így, de nagyon nem tudok embereket fényképezni. Amikor portrét fotózok, úgy érzem, nem tudom úgy átadni azt a látásmódot, azokat az érzéseket, amiket – és ahogyan – szeretnék. Ezen kívül az összes többit szeretem. Mostanában inkább épületfotókat csinálok.

Ö. N.: De eddig volt minden, igaz?

M. F.: Igen.

Ö. N.: Mi kell ahhoz, hogy profi fotókat tudj csinálni? Gondolom, kell egy jó gép, megfelelő világítás… De pontosan: mi kell hozzá?

M. F.: Ezzel én úgy vagyok: ahhoz, hogy valaki jó képeket csináljon, igazából nincs szüksége profi gépre, mert akár egy telefonnal is lehet tök jó képeket csinálni. Az, persze, saját elvárás, hogy ha már fényképezel, akkor jó képet csinálj: olyat, ami éles. Ha mégis kell valami, talán az, hogy aki benne van ebben a fotózásban, nem árt, ha beszerez egy tükörreflexes gépet, bár ez sem kötelező.

Ö. N.: Szóval, szerinted tulajdonképpen bárki, akinek van tehetsége, tud fotózni?

M. F.: Szerintem igen.

Ö. N.: Kezdetben hogyan viszonyultak a többiek – a barátok, a család – ehhez a „hobbidhoz”? Mondtad, hogy a család nem örült annyira, amikor a számukra „semmit” fényképezted…

M. F.: A családom igazából támogatott, mert – ugyebár – mindig tőlük kaptam a fényképezőgépeket; ők finanszírozták az újabb elképzeléseket, és megvették, pl. a szülinapomra, amit szerettem volna. Persze, olyankor nem örültek, mikor a filmeket fölöslegesen elkattintgattam. A barátok mind nagyon örültek, és mindnyájuknál nagy volt a lelkesedés, hogy „Jaj, rólam is csinálj képet!” Azután, mikor már jöttek a kiállításaim, és a fotóklubos szerepléseimen kívül mások is látták a képeimet, akkor otthon is megdicsértek, és mondták, hogy büszkék rám, meg hogy "csak így tovább".

Ö. N.: Hány kiállításod volt eddig?

M. F.: Ezek csoportos kiállítások voltak, talán ötön-haton vettem részt. Egy belvárosi volt, a többi csepeli.

Ö. N.: Tehát ezeken a kiállításokon más fotósokkal együtt szerepeltél?

M. F.: Úgy van.

Ö. N.: Abban a fotóklubban*, amelynek a tagja vagy, Te fiatalnak számítasz?

M. F.: Itt, a csepeliben, én vagyok a legfiatalabb, mert a többiek mind túlvannak már a harmincon. Nagyon sokszor mondják is: bejövök a nagyszüleimhez, hogy tanítsanak, de jól érzem magam köztük, mert megértenek, és nem kezelnek úgy, mint egy gyereket, hanem úgy, mint egy fotóst.

Ö. N.: Nagyon sokat tanulsz tőlük?

M. F.: Igen.

Ö. N.: Például eddig miket tanultál?

M. F.: Hát, az alapvető képi formákat, meg a beállításokat. Végül is tőlük tanultam meg, hogy mik az elvárások: mit hogyan kell elhelyezni, vagy mi az, amit nem lehet „levágni” a képből, vagy hogy az embereket, például, milyen oldalról fotózzam. Nos, ezeket mind tőlük tanultam.

Ö. N.: Van-e kedvenc fotósod vagy példaképed?

M. F.: Igen. Elég sok kedvenc fotósom van. Szeretem Lucien Hervé (1910-2007)  fotóit. Ő épületfotós, és látom benne azt, hogy mit akart mondani: szinte ráismerek magamra a képekben. Robert Doisneau (1912-1994)  képeit is szeretem. Ő Párizsban volt utcafotós. Szóval, ami Párizsban megtörtént az utcán, az emberek életében, azt ő megörökítette. A magyarok közül talán a kortárs Gáti György (1954), ő a részletekben rejlő dolgokat fotózza, és azok nekem nagyon tetszenek.

Fanni kedvenc fotóművészei:  Hervé, Doisneau, Gáti

Ö. N.: Akkor ők a példaképeid? Hozzájuk szeretnél hasonlítani?

M. F.: Ha hasonlítani nem is, de a képeikből tanulni mindenképpen.

Ö. N.: Gondolom, akkor a jövőben is ezzel szeretnél foglalkozni.

M. F.: Igen, igen. Ezzel szeretnék majd…

Ö. N.: Milyen elvárásoknak kell megfelelni ahhoz, hogy felvegyenek, illetve milyen iskolában tanítják ezt?

M. F.: Budapesten nem sok suliban tanítják, csupán kettőben vagy háromban. Ezek művészeti főiskolák vagy egyetemek. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen és a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán elég nagy a túljelentkezés, és elég kevés hely van ezekben az intézményekben. Nagy az elvárás az alkalmassági vizsgákon, de azért ha valaki tényleg olyan jó, akkor van esélye, hogy bekerüljön.

Ö. N.: Kell-e a felvételihez valamilyen külön tantárgy, vagy „csak” az, hogy jó képeket tudj csinálni?

M. F.: Ami nagyon kell, az a művészettörténet és a fotótörténet. Vannak helyek, ahol a rajztudás is komoly elvárás. A Kommunikációs és Üzleti Főiskolán nem, de a Művészetin például kell, és az alkalmasságin úgy indítanak, hogy portrét kell rajzolni.

Ö. N.: Akkor mostanában sokat lehettél Bunda tanár úr társaságában…

M. F.: Hát igen…

Ö. N.: Neked kell-e valamilyen különleges lelkiállapot, amikor fotózol, vagy csak meglátsz valamit, és lefényképezed?

M. F.: Az biztos kell, hogy ne legyek letörve, vagy hogy láttam-e valamit, amiért visszamennék, hogy lefotózzam. De amúgy „különleges” lelkiállapot – nekem legalábbis – nem kell hozzá.

Ö. N.: Értem. Nos, nagyon szépen köszönöm az interjút!

M. F.: Én is köszönöm!

*Réti Pál Fotóklub (Csepeli Munkásotthon): http://retipalfotoklub.info/ 

Molnár Fanni néhány fotója

A képek forrása Molnár Fanni weboldala: http://fannimolnarphotography.tumblr.com

Sikeres fotós pályafutást kívánunk! (Admin)