A film hivatalos kétnyelvű oldala! http://www.szabadsagszerelemafilm.hu/

 

Forrás: http://www.youtube.com/watch?v=dcJchITrZj4

Filmkritika (I.)

Nem is tudom mit mondjak. Mindig is földön járó típus voltam, így sosem voltak nagy igényeim a hazai filmek előtt (bevallom én még annak is örültem ha nézhető darab készült). Mikor először halottam a Szabadság szerelemről, megdicsértem a gondolatot, hogy végre egy hazai viszonylatba nagyobb méretű film átfogó képet próbál festeni azokról az 50 évvel ezelőtti eseményekről, amiket talán még most, napjainkban sem sokan értünk -és érzünk- át igazán. Aztán reklámok, interjúk, beszámolók jöttek szép sorjában. Az emberbe automatikusan megnő a kíváncsiság. A film mozis karrierje is szépen befutott, hisz majd fél millióan néztük meg itthon, amire bárki bármit mond kiemelkedő teljesítmény. Ebbe a felturbózott gondolati állapotba feküdtünk be barátnőmmel a dvd elé és néztük meg.

A történetet nem akarom részletesen leírni, mert szerintem mindenki kenni vágja. Még ha ugyan fiktív szereplőkel is, de nagyon jó sztorit sikerült összerakniuk a készítőknek. Persze a btk töri szakos hallgatók picit csóválják a fejüket ilyen filmeknél, de még ők is képesek ilyenkor takarékra tenni az agyukat (nem is kevésszerJ ). Lényeg hogy ebbe nem köthetünk bele, hisz ennél jobban összesűríteni az akkori eseményeket lehetetlen. A 2 óra hossz még így is a nézhetőség határát súrolja. Sőt egy félórát még simán rá lehetett volna pakolni, mert például a végén mintha elvágnák a filmet, teljes szakadás (legalábbis párommal csak pislogtunk hogy „jah, vége?!”). A látvány brigád szép munkát könyvelhetett el. Igazi Hollywood export (köszönjük meg endrúú bácsinak). A fegyverek, a robbantások mind-mind a helyükön vannak és látványosak. Budapest ágyúzásánál én személy szerint mintha a „Halál 50 órája” című háborús filmklasszikus kockáit véltem volna felfedezni, de ezt még senki nem erősítette meg nekem. A háttér zenei is hozza az elvárt szívfacsaró, romantikus érzést. Mindeddig a pontig kihúzva, büszkén mondanám hogy a „legjobb magyar film, amit valaha láttam”. De amikor a színészi teljesítmény kerül szóba, akkor fülem-farkam behúzom és csöndbe szenvedek. Dobó Kata amilyen régóta a filmipar sűrűjében van, igazán csiszolhatná még azt a meglévő színészi játékát, mert ha összehasonlítjuk a mostani alakítását a régebbi filmjeiben lévőkkel, akkor max az évek múlását látjuk, mást semmit. Ennyire -már bocsánat- jellegtelen, szar szereplést régen láttam és remélem sokáig nem is fogok. Igaz vannak néha elkapott szép pillanatai, de azt a keveset is könnyen elfelejtjük. Filmbéli párja, Fenyő „1mondatos bőrnyakú” Miklós ugyan egy fokkal jobb szintet produkál, de azért ő tőle sem ujjongók. Csányi Sándorral megvagyok lőve, mert nem tudom eldönteni hogy most a karaktere volt nekem szimpatikus, vagy az alakítása fogott meg (remélem mindkettő igaz). Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy azt a pár örömkönnyet amit produkálunk, csak neki köszönhetjük.

Összegezve: Lehet tényleg túl nagy várakozással vetettem magamat a film elé, mert mindenhol csak dicsérő cikkeket láttam. Lehet valami olyan csodában reménykedtem, amiről már mások lemondtak a magyar filmgyártás tekintetében. Félretéve egyéni morfondírozásaimat, egy esti filmezésnek megfelelő művet láthatunk a Szabadság Szerelem képében. Se többet, se kevesebbet.

Forrás:  http://fry2g.blogter.hu/146597/szabadsag_szerelem_-kritika 

Filmkritika (II.)

Andy G Vajna Amerikába szakadt hollywoodi „produszőr”. Sikeres felépített és működtetett egy stúdiót, ami végül a nagy, határtataln költekezés miatt becsukta kapuit. Azóta nem nagyon megy a szekér emberünknek, hiába volt a 13. harcos vagy az Én, a kém, ha ezek sorra megbuktak. Mit tehet egy producer , akinek nem nagyon terem babér mostanában, csak a Terminatorban reménykedhet újfent. Eszébe juthatott, hogy néhány éve nagy sikert ért el Magyarországon a Miniszter félreléppel, ezért miért ne próbálkozhatna meg ismét? Mondjuk egy '56 -os filmmel. Mekkora jó ötlet, mi? Kell a siker, az 50 éves évforduló is közeleg, más nem nagyon csinál ilyesmit, bele is csapta a fejszéjét.

Forrás: http://filmdroid.blog.hu/2007/11/12/szabadsag_szerelem_kritika

Filmkritika (III.)

2006 őszén két kerek évforduló kapcsán két, sorsfordító történelmi eseményre emlékezik a (film)világ: ’56 fél évszázada, 9/11 pedig öt éve változtatta meg végleg milliók életét. Olyan témák ezek, amelyekhez csak a legbátrabb filmkészítők mernek hozzányúlni. Csapdák tucatjait rejtik ezek a toposzok, a gyűlölködéstől a szentimentalizmuson át egész a heroizmusig, útba ejtve a hozzá nem értés sötét és mély kátyúit. Mégis, mindkét “rettegett” alapanyagból sikerült épkézláb, objektív, tiszteletteli mozikat alkotni.

1956 és 2001. szeptember 11. között talán a legszembetűnőbb filmes párhuzam az, hogy mind a magyar, mind az amerikai filmtermésben találkozhatunk kéz a kézben járó “dokufilmes előkép-játékfilmes feldolgozás” párosokkal. A Discovery “The Flight that Fought Back” című dokumentumát Paul Greengrass “dolgozta át”, lelkiismeretesen, precízen, szinte képkockáról képkockára megfeleltetve fikciós moziját az eredetinek. Magyar “testvérkééik”, A szabadság vihara, és az általa inspirált Szabadság, szerelem (ezeket a társproducerük, Andy Vajna személye köti össze) már sokkal lazább kapcsolatot ápolnak egymással. Köszönhető ez nem utolsó sorban annak, hogy a dokumentumfilm nem magyar, hanem éppen amerikai filmesek keze munkáját dícséri. Még jelentősebb különbség a feldolgozás mértékét tekintve ötlik szemünkbe: A szabadság vihara valójában csupán ugródeszkaként szolgált a Szabadság, szerelem megalkotásához; ez a doku kínálta ezüsttálcán, szép nemzetiszín szalaggal átkötve (QT szavaival élve) “minden idők legjobb el nem mesélt történetét” a játékfilm számára.

De hiába a remek, valóban remek élet írta sztori, a bátor filmeseknek még így is bőven volt veszítenivalójuk. Legkevesebb talán a Szabadság, szerelem akciójeleneteiért felelős Vic Armstrongnak. Hisz lássuk be, egy profi szakembernek nem jelenthettek gondot a film mozgalmasabb szcénái: egy T34-es tank mindig, mindenhol ugyanúgy tüzel; akár 56-os filmet készít az emberfia, akár nem. Számára tét nélküli volt tehát a forgatás, és ennek megfelelően nem is hibázott. Magyar filmben ritkán látható, tökéletesen kivitelezett csatajeleneteket kapunk a pénzünkért.

Nagy felelősség a forgatókönyvírók és a magyar rendezőnő vállaira nehezedett. Joe Eszterhas, idegenbe szakadt hazánkfia olyan történettel kellett megbirkózzon (magyar segítőivel karöltve), ami három, egyenként is veszélyes filmes zsánert hoz össze: ezek a történelmi film, a szerelmesfilm és a sportfilm. Ezeket a sztorirétegeket kellett neki úgy egymásra pakolni, egybedolgozni, emészthető masszává gyúrni, hogy a lényeg, a fő mondanivaló ne vesszék el a sok-sok apró történet sűrűjében. Feladatát vérbeli amerikai, sőt, hollywoodi módon oldotta meg. Hogy ez jó-e, vagy rossz? Rossznak nem rossz, csak furcsa. Történelmi közönségfilm készítésében gyakorlatilag komoly hagyományok nélküli a magyar mozi, a hollywoodi filmgyártás ellenben tökélyre emelte ezt a filmes félzsánert. Logikus lépés volt tehát a könyv megírására ezt a tapasztalt szakembert felkérni. Amit pedig a magyar kollégái az Eszterhas által papírra álmodott vázlatos szüzséből csináltak, profi, de idegen. Igen, talán ez a legjobb kifejezés: nekünk még szokni kell ezt a fajta történetmesélést.

 

Aztán jön a még nagyobb, még fontosabb kérdés: mit tud a mi Goda Krisztánk ebből a korrekt szkriptből kihozni? A Csak szex… című sikerfilm rendezőnője ügyesen kerülte el a fentebb említett csapdák legtöbbjét, egyet kivéve. Arctalan, személytelen gonoszt fabrikált a szovjetekből; egységes, könnyedén gyűlölhető masszát. Hiányzik, nagyon hiányzik az a jelenet, ami például a Zongoristát is teljessé teszi: az elnyomó gonosz hatalomnak legalább egy, elszigetelt képviselőjének lelkében felülkerekedik az ember a kegyetlen katonán. Ez persze még bőven megbocsátható, hisz ebben a sokfelé ágazó történetben valahová mégis el kellett helyezni a főbb dramaturgiai súlypontokat; és ha még szimpatikus orosz katonákat és az ő minidrámáikat is belezsúfolják az alkotók a történetbe, egyszerűen nem marad tér a magyar hősöknek. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy egy alig fél perces, szöveg nélküli jelenlét erejéig láthatunk a magyarokkal szimpatizáló (évek óta országunkban élő), tankokról mosolyogva integető szovjet katonákat, de ez a kis kitérő az alapkoncepcióból nem sikerült eléggé markánsra.

Ami már sokkal problémásabb, az az, ahogy a szovjet vízilabda-válogatott tagjait (akiket nagyrészt a MI olimpiai bajnokaink “alakítanak”) ábrázolja a film. Éppen az inspirációt adó A szabadság vihara teszi egyértelművé, hogy “a szovjetek tényleg barbárok voltak, mindenhol máshol, de a vízben nem”. Erre fittyet hányva Godáék megelégszenek azzal, hogy a jenki tinivígjátékok antipatikus ellenfél-csapatainak szintjére süllyesszék a rivális pólósok jellemrajzát. Pedig bőven elég lett volna, ha csak arra hívták volna fel a figyelmet, hogy az Olimpiát megelőző utolsó meccset egész egyszerűen elcsalták a szovjet “elvtársak” javára. Már ennyi elég ahhoz, hogy filmünk hősei áhítsák a revánsot - és kész is az egyik részdráma.

És ha már a vízilabdánál tartunk: a meccsjeleneteken nagyon meglátszik a főszereplők hónapokig tartó, lelkiismeretes gyakorlása, a szakemberek értő segítsége, és az ezért felelős operatőr felkészültsége. Bánatra az adhat csak okot, hogy a meccsek igen rövidre, összefoglaló-szerűre sikeredtek, mintha a direktornő túl szabad kezet adott volna a vágóollóval hadonászó kollégáknak… Még egy apró részlet, kifejezetten sportbarátok figyelmébe ajánlva: aki látta, élőben, vagy később, felvételről a meccset, vagy csak olvasott róla a Népsportban, az tökéletesen tudja, hogy a filmbeli pólómérkőzés köszönőviszonyban sincs az eredeti meccsel; találkozási pontok csak a végeredmény és a pontosan rekonstruált “legendás” pofon. Rejtély, miért kellett a büntetőből szerzett gólok számát kettőről egyre redukálni, és azt is más időpontra rakni, mint amikor valójában esett. Az már sokkal érthetőbb, miért nem teszi egyértelműbbé a film azt a nem elhanyagolható tényt, hogy a sporik ezúttal (ki ítélné el őket ezért, az adott világpolitikai helyzetet figyelembe véve?) jól láthatóan nekünk fújtak.

Ami a budapesti események ábrázolását illeti, ebben remekül teljesít a mi Krisztánk. Finoman, érzékkel kezelte az embereket és a helyszíneket, átélhető, megható drámákat varázsolt elénk. Olyan ‘56-os filmet forgatott, amit bátran használhatnak illusztráció gyanánt gimnáziumi történelemtanárok. Szép, igazán szabad és igazán szerelmes mozi, nagy, epikus mű és mégis részletgazdag. Azért a kis “bakiért” pedig nem lehet őrá haragudni, hogy némi kiszámíthatósággal fékezi pár helyütt az amúgy sodró lendületű történetet. Ezalatt azt kell érteni, hogy akit sokáig, hosszan kitartva mutat a kamera (általában jelentéktelen mellékszereplő vagy statiszta), azt bezony le fogják lőni…

Hogy igazán jó és hiteles film lett a Szabadság, szerelem, ahhoz nagyon kellettek a magyar színjátszás nagy öregjei és feltörekvő ifjú tehetségei is. Jordán Tamás, Haumann Péter és Bánsági Ildikó ismét példásan visszafogott, rutinos és mégis életteli alakításokat nyújtanak, amivel masszívan tartják a főszereplő páros által néhol meggyengített film-építményt. Fenyő Iván a kisebbik probléma. Játéka többnyire példásan átgondolt, energikus és szerethető; ám egyszer-másszor “lemerevedik” az arca, és nem is a mozgókép ritmusára dolgozik a mimikájával, hanem csak úgy magának. Dobó Kata viszont… abban a tekintetben semmit sem változott a (máig nézőszám-rekorder) A miniszter félrelép óta, hogy nagyobb szerepre (főszerepre meg pláne) nincs elég színészi “muníciója”. Egyszerűen kevés. Amikor meg nem kevés, akkor sok. Ezt legjobban akkor lehet tetten érni, amikor a ripacséria határát súrolva skandálja ő is a tömeg által harsogott jelszavakat.

Ellenben a többi fiatal, így a szerelmespárt játszó Huszár Zsolt és Szávai Viktória jelenléte a vásznon hihetetlenül erőteljes; kész, kiforrott színészeket mutat. Még fogunk róluk hallani! Ahogy természetesen Csányi Sándorról is, aki élete formáját “úszva” bebizonyította, hogy nem véletlenül ő a mai magyar film legfoglalkoztatottabb ifjú színésze. A mozi humoros momentumainak nagy részét neki köszönhetjük, mint ahogy a legsúlyosabb állítások is az ő száját hagyják el. És egyik téren sem vall szégyent. Akiről pedig nem szabad semmiképp megfeledkezni, az Gesztesi Károly. Élményszámba megy minden vásznon töltött perce; sokak számára most végleg kiderül, hogy ő igenis színész, őt igenis komolyan kell venni, számolni kell vele. És ez üzenet rendezőinknek is: sok-sok Gesztesi-filmet akarunk!

Persze, hiába a remek színészi alakítások és az érzékeny rendezői munka: egy ilyen filmet nehéz jól befejezni. Happy end nem létezhet, de a tragikum explicit ábrázolása is idegennek, durvának hatna ennek a mozinak a végén. Így Godáék fogták, és ahol még a jó ízlés határain belül lehetett, elvágták a filmet; és egy gyönyörű Márai-idézettel zárták le a Szabadság, szerelmet. Méltó befejezés, mint ahogy a film is méltó megemlékezés, tiszteletteli főhajtás ’56 hősei, mártírjai előtt. Köszönjük!

Forrás: http://www.moziplussz.hu/kritika/1028/szabadsag-szerelem

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.