Az év első napja számomra – évtizedek óta majdnem mindig – Petőfié. Az alvó, néma város fölött, a második emeleti konyha Újév délelőtti csendjében, miközben fő a lencse, párolog a bele való füstölt hús ebédre, a kinyitott „nagy Petőfi” (egy ’73-as, jubileumi egykötetes összes) fölött ülök, és ámulok. Ámulatom nem csökkent a hosszú évek alatt, pedig pályám során csaknem harminckilencszer „vezettem föl a témát” – diákjaimnak változó (egyre csökkenő) lelkesedése közepette.

Először is: nála a témát maguk az élettörténések, a közvetlen tapasztalatok adják. Megpróbáltam a verseit tematikusan csoportosítani, de a bőség zavarával kellett szembesülnöm, annak ellenére, hogy jól körülhatárolhatók a vezértémák: politika, haza, szülőföld, szabadság, nemzeti- és világtörténelem, szerelem, ellenfelek, barátok, természet, vagyis minden, ami egy romantikusra jellemző lehet szerte Európában. Az irodalomelméleti kézikönyvek ide vonatkozó terminus technicusaira is kivétel nélkül akad példa a költemények között: a romantikus iróniára éppúgy, mint a romantikus elvágyódásra vagy a halálvágyra. Szerepverseket is írt szép számmal, és a lírai műfajok teljes skálája, a verstan és prozódia szinte minden eleme, szabálya demonstrálható egy-egy sorával vagy strófájával. A kaleidoszkóp színessége és vibrálása fakó és statikus Petőfi verseihez képest.

Másodszor: népiessége nem valamiféle „pórias” igénytelenségből fakad (ahogy azt irodalmi ellenfelei beállítani igyekeztek), hanem a költői beszéd belülről jövő természetességéből, a köznapi beszéddel való rokonságából. Művészi elvévé tette az egyszerűséget, a természetességet, tehát a szépség, a költészet elérhetőségét mindenki számára. Ízig-vérig demokrata volt – mint művész is. Ezért több ars poeticájában is beszél magáról a költészetről, vagy utal rá. Nem véletlenül lett szinte szállóige ez a négy sora: „Több a költészet! olyan épület, // Mely nyitva van boldog-boldogtalannak, // Mindenkinek, ki imádkozni vágy, // Szóval:  szentegyház, ahová belépni // Bocskorban, sőt mezítláb is szabad.” (A költészet, 1847)

De vigyázzunk: Petőfi „egyszerűsége” nagyon rafinált is tud lenni! Elég, ha csak a „Felhők” ciklust említjük. 1846 tavaszán – Csapó Etelke halálát elgyászolván, barátaiban csalódva és az irigyek acsarkodásai miatt mély depresszióba esve – Szalkszentmártonban egy hónap alatt megírja a hatvanhat kis darabból álló szokatlan remekművet. Teljes tartalmi és formai eredetiség, nyugtalanító szokatlanság jellemzi. A szövegek rövidsége nem epigrammai; világlátásuk, életérzésük nem „homéroszi” (inkább „ossziáni”); képrendszerük vagy túllép a romantikán, vagy mintha visszanyúlna az angol sírköltészethez: szinte már középkoriasan „gótikus”. Közöttük kevés a hagyományos „vers”: sok a szabadvers, van rímtelen időmértékes ritmusú is.  Nehéz bármelyiket kiemelni a többi közül. De mégis: számomra a legnagyszerűbbek újra és újra ezek a darabok (nemigen tudom megmondani, hogy miért):

IV.

Annyit sem ér az élet,

Mint egy eltört fazék, mit a konyhából

Kidobtak, s melynek oldaláról

Vén koldús nyalja a rászáradt ételt!  

(Az egyik legmerészebb hasonlat – majdnem allegória – az egész XIX. században.)

VII.

Szállnak reményink, e szép madarak…

Midőn legjobban szállanak,

S szíják a mennyei tiszta léget,

Hol már sas sem tanyáz:

Jön a való, e zord vadász,

S lelövöldözi őket.

(Mondják, hogy Döbling előtt közvetlenül Széchenyi Istvánnak egyik kedves verse volt.)

IX.

Emlékezet!

Te összetört hajónk egy deszkaszála,

Mit a hullám s a szél viszálya

A tengerpartra vet... – – 

(Befejezetlen sóhaj: nincs főmondati alany, sem állítmány, csak egy kifejtett megszólítás.)

XII.

»Viseld egyformán jó- s balsorsodat!«

Így szól, kit a bolond világ bölcsnek nevez.

Az én jelszóm nem ez;

Én örömimet s fájdalmimat

Érezni akarom… kettősen érezem. (…)

(Mi sem állt tőle távolabb, mint a sztoikusok fegyelmezett, de hideg apátiája…)

XVI.

Itt állok a rónaközépen,

Mint a szobor, merően.

A pusztát síri csönd födé el,

Mint elfödik a halottat szemfödéllel.

Nagy messze tőlem egy ember kaszál;

Mostan megáll,

S köszörűli a kaszát…

Pengése hozzám nem hallatszik át,

Csak azt látom: mint mozog a kéz.

És most idenéz,

Engem bámul, de én szemem sem mozdítom…

Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom?

(Mint egy szürrealista japán képsor: mondjuk Kurosawa filmjében a Van Gogh-részlet.)

XXII.

A bánat? Egy nagy óceán.

S az öröm?

Az óceán kis gyöngye. Talán,

Mire fölhozom, össze is töröm.

(Két teljes metafora. Még csak nem is eredetiek. De hogy vannak összeillesztve!)

Ahogy az Etelke-verseket (és önmagában a gyászt) egy mozdulattal lezárta („Függ már a lant megérintetlenűl, // Mellyel keservemet elénekeltem, // Keservem, érted, a sír börtönének // Örök rabjává záratott szerelmem.” (…) – Függ már a lant, 1845), úgy szakad meg egy pillanat alatt a „Felhők” ciklus is az utolsó átok-áldással – a világ (és tulajdonképpen önmaga) felé: „Legyen átok a földön, // Hol ama fa termett, // Amelyből énnekem // Bölcső készítteték; // Legyen átkozott a kéz, // Mely e fát ülteté, // És átkozott az eső s a napsugár, // Mely e fát felnövelte! … –  // De áldás légyen a földön, // Hol ama fa termett, // Melyből nekem majd // Koporsó készűl; // Áldott legyen a kéz, // Mely e fát ülteté, // Áldott az eső s a napsugár, // Mely e fát felnövelte!” És egy hónap múlva újra megnyílik a tettek és a világ felé:

Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek

Az emberiségért valamit!

Ne hamvadjon ki haszon nélkűl e

Nemes láng, amely úgy hevít. (…)

Harmadszor: versei döntő többségének szerkezetét – s ez is romantikus sajátosság – a költői képeknek párhuzamos vagy még inkább ellentétes alakzatokba való rendezésével alakítja ki. Költeménye sokszor metaforák és metonímiák szövevénye, mely – mint drága keleti szőnyeg – sokféle mintát, ábrát láttat a szemlélővel, és minél tovább nézzük (hallgatjuk, olvassuk), annál több szépsége, mívessége, bravúrja válik láthatóvá, hallhatóvá, érzékelhetővé számunkra. Lírájának zeneisége is páratlan: még a kevésbé sikerült verseiben is hibátlan a rím és a ritmus.

Végezetül pedig – nagy önmérséklet szükségeltetik hozzá – egy zárógondolat: fogalom és kép indul egymás mellett. Majd elmarad a fogalom; a kép újabb fogalommá lép elő, és képet teremt. És így tovább: láncszerűen bontakozik ki a kép, fogalommá válik, és képet vesz maga mellé. Érdekes feladvány lenne: melyik Petőfi-vers művészi módszere, leleménye ez? Legyen szabad a gazda: a „Minek nevezzelek?”című romantikus Júlia-rondóé:

Minek nevezzelek,

Ha a merengés alkonyában

Szép szemeidnek esti-csillagát

Bámulva nézik szemeim,

Mikéntha most látnák először...

E csillagot,

Amelynek mindenik sugára

A szerelemnek egy patakja,

Mely lelkem tengerébe foly –

Minek nevezzelek?

 

Minek nevezzelek,

Ha rám röpíted

Tekinteted,

Ezt a szelíd galambot,

Amelynek minden tolla

A békeség egy olajága,

S amelynek érintése oly jó!

Mert lágyabb a selyemnél

S a bölcső vánkosánál –

Minek nevezzelek?

 

Minek nevezzelek,

Ha megzendűlnek hangjaid,

E hangok, melyeket ha hallanának,

A száraz téli fák,

Zöld lombokat bocsátanának

Azt gondolván,

Hogy itt már a tavasz,

Az ő régen várt megváltójok,

Mert énekel a csalogány –

Minek nevezzelek?

 

Minek nevezzelek,

Ha ajkaimhoz ér

Ajkadnak lángoló rubintköve,

S a csók tüzében összeolvad lelkünk,

Mint hajnaltól a nappal és az éj,

S eltűn előlem a világ,

Eltűn előlem az idő,

S minden rejtélyes üdvességeit

Árasztja rám az örökkévalóság –

Minek nevezzelek?

 

Minek nevezzelek?

Boldogságomnak édesanyja,

Egy égberontott képzelet

Tündérleánya,

Legvakmerőbb reményimet

Megszégyenítő ragyogó valóság,

Lelkemnek egyedűli

De egy világnál többet érő kincse,

Édes szép ifju hitvesem,

Minek nevezzelek?

 

I. fogalom-kép lánc:

• A merengés = alkony;
• A merengés alkonyában (nézi)  >> Júlia szemeinek (esti) csillagát;
• E csillag (minden) sugara = a szerelem (egy-egy) patakja;
• E patak >> lelke tengerébe foly(ik).

II. fogalom-kép lánc:

• Júlia tekintete = szelíd galamb;
• a galamb (minden) tolla = a békesség (egy-egy) olajága;
• az olajág érintése = lágy;
• lágy(abb) >> mint a selyem, mint a (bölcső) vánkos(a)…

És így tovább, végiggörgethető fogalom-kép áttűnések követik egymást az egész költeményen keresztül. Külön érdekessége a versnek, hogy az utolsó strófa metafora-litániája indokolja igazán a címet, mert a kérdés a végére is kérdés marad. A költő képtelen volt megfelelő, méltó szavakat találni „ifjú hitvese” leírására és szólítására.

Régen – kamaszként, a szüleim kertjében – karcolás-próbákat ejtettem egy óriási, fél évszázados fenyő törzsén. Meg sem érezte, föl sem vette. De körmömön, ujjaimon még hetekig éreztem a fenyőgyanta illatát, miután hozzáértem. Éppen így vagyok a Petőfi-korpuszon ejtett karcolás-próbákkal is. Isten éltesse hát, örökre. De legalább még 190 évig.

2013. január 1-jén, Petőfi születésnapján, Csepelen:

(szgá)

A másodközlés forrása:

http://www.felsofokon.hu/miscellanea/2013/01/01/190-eve-szuletett-petofi-sandor-18230101 

---

A Magyar Televízió m2-es csatornája számára Horváth Ádám, a kiváló tévérendező 1977-ben hatrészes sorozatot készített Petőfi küzdelmes életéről, melyet alább - persze, nem egyvégtében - nagyon érdemes megnézni minden diáknak és tanárnak is. A főszerepben kiváló alakítást nyújtott egy fiatal színész, Józsa Imre, akit nemigen láttunk/látunk azóta sem ehhez hasonlóan fontos színházi vagy filmszerepben. A beágyazott részek után egy rövid stáblista is olvasható.

********************

I. rész (Szülőföldemen)

Petrovics Istvánnak és Hruz Máriának Szilveszterkor fia születik. Jómódban élnek, Petrovics mészárszéket bérel. Az iskolás Sándor nagyon szereti a színházat, s a tiltás ellenére is mindig beszökik megnézni az előadást. Verselget is már, az iskolai évzárón saját versét olvassa fel. Apja tönkremegy, nehéz idők következnek. Selmecen Sándort megbuktatják történelemből, ezért megszökik, és gyalog Pestre megy színésznek. Szülei feljönnek érte. Közben az ország életében is fontos változások történnek. Ferdinánd császár, Metternich kancellár és tanácsosaik Magyarországról tárgyalnak. Elhatározzák a Pozsonyi országgyűlés összehívását. Az országgyűlésen Széchenyi István egyévi jövedelmét ajánlja fel a magyar kultúráért. Metternich meghívja Széchenyit, és a politika helyett a katonai pálya folytatását javasolja neki.

********************

II. rész (Deákpályám)

Szülei hazaviszik Sándort. Otthon a mészárszékben dolgozik, majd Sopronba kerül rokonokhoz. Egy szerelmes vers megírása miatt azonban elküldik, ezért beáll katonának. A katonaéletet nehezen viseli. Egyszer Liszt Ferenc koncertet ad Sopronban és Sándor elszökik az őrségből, hogy ott lehessen. Ezért aztán megvasalják. Betegsége súlyosbodik, vért köp. Orvosi javaslatra leszerelik, hazamegy szüleihez. Otthon nem bírja sokáig, vándorszínésznek áll. Metternich ismét találkozik Széchenyivel, a Magyarország radikalizálódásáról beszélgetnek. Kossuth börtönben van, szabadulása után a Pesti Hírlapot szerkeszti. A lapot - habár túl merésznek tartja - Landerer adja ki. Vörösmarty tiszteletére nagy ünnepséget rendeznek.

********************

III. rész (Sors, nyiss nekem tért)

Petőfi Sándor Pápára megy, hogy tanuljon. Pesten megjelenik első verse az Atheneum nyomdában. Egy csapásra országos hírű költő lesz.

********************

IV. rész (Szerelem gyöngyei)

A közvélemény nem fogadja megértéssel Petőfi Sándor költészetét, de főleg szerelmi líráját. Életének egyik legnagyobb eseménye: egy bálon találkozik Szendrey Júliával. Úgy tűnik, ez a szerelem is reménytelen.

********************

V. rész (Egy gondolat bánt engemet)

Petőfi Sándor irodalmi és politikai életének egyik vezéregyénisége lesz. Házasságra lép Szendrey Júliával. Pesten viharos gyorsassággal peregnek a politikai események és elérkezik a történelmi nevezetességű nap: 1848. március 15-e.

********************

VI. rész (Föltámadott a tenger)

A márciusi események után Petőfit újabb csalódás éri: nem választják meg országgyűlési követnek. Hiába minden baráti szó, a költő a harctérre megy. Bem segédtisztjeként találkoznak vele utoljára, a gyászos emlékű segesvári csatatéren.

********************

 

---

színes, magyar tévéfilmsorozat, 60 perc, 1977

rendező: Horváth Ádám
forgatókönyvíró: Szabó György
zeneszerző: Hidas Frigyes, Liszt Ferenc
dramaturg: Lehel Judit

szereplő(k): 
Józsa Imre (Petőfi Sándor)
Tordy Géza (Vörösmarty Mihály, Petőfi első támogatója, mecénása, atyai barátja)
Tomanek Nándor (Deák Ferenc, "a haza bölcse")
Árva János
Zenthe Ferenc (Pethes aljegyző)
Molnár Piroska (Hruz Mária, Ptőfi édesanyja)
Szersén Gyula (Petrovics István, Petőfi édeasapja)
Tyll Attila (Metternich herceg)
Helyey László (Ferdinánd osztrák császár és magyar király)
Bánffy György (Latour)

Sztankay István (Bajza József)

Dunai Tamás (Jókai Mór)

Frajt Edit (Mednyánszky Berta, Petőfi szerelme, hozzá írta a  "Szerelem gyöngyei"  című versciklust)

Kovács Nóra (Szendrey Júlia, Petőfi legnagyobb szerelme, majd felesége)

Koltay János (Szendrey Ignác, Júlia apja)

Pap Éva (Szendrey Ignácné, Júlia anyja)

Dózsa László (Egressy Gábor színész)

Udvaros Dorottya (Prielle Kornélia színésznő, Petőfi futó szerelme, de a kezét is megkérte...)

Rátonyi Róbert (színigazgató)

Benkő Péter (Miske, Petőfi színésztársa)

Sinkovits Imre (Miniszter Bécsben)

Márkus László (Köpcös, a magyar rebellisek megfigyelője Bécsből)

Csákányi László (Besúgó Bécsből)

Győry Emil (gróf Széchenyi István)

Kovács István (Teleki Sándor, "a vad gróf")

Kovács Károly (Bem József tábornok)

Kulka János (Vasváry Pál)