Hazafelé tartottam, hátamon a nehéz hátizsákom. Hét órám volt, a táska vagy hat kiló, no meg a tornacuccom. Cipeltem, közben szemerkélt az eső, a szememig behúztam a kapucnimat. Milyen szerencsém van, hogy közel lakom az iskolához. Az osztálytársak közül sokan két órát is utaznak hazáig és cipelik a súlyos táskát. Ekkor egy reccsenéssel megadta magát a hátizsákom vállpántja. Dühösen néztem a kiborult füzeteket, könyveket. Minek ez a sok holmi? Miközben szedegettem a cuccaimat elgondolkodtam: a nem túl távoli jövőben talán nem is lesz hátizsák, csak egy pendrive a zsebben. Mondjuk a tornacucc, az nem digitalizálható. Azt hordanunk kell az iskoláig és haza. A pendrive viszont az összes órai anyagot tartalmazza… És ekkor elragadott a képzeletem.                  

Csak a saját, egyéni beléptető kártyánkkal tudjuk az ajtót nyitni a tantermünkhöz. A terem elektromos redőnyei be vannak húzva, hogy jól lássuk a vetítéseket. Minden diák padjába be van építve egy számítógép, amin a legkorszerűbb operációs rendszer fut. A padokban kettesével ülünk, a gépek jelszavakkal kapcsolhatók be. Az összes tanuló gépe a tanár computerére van kötve, amivel egyszerre és külön-külön is ellenőrizni tudja az osztályt. Nincs kréta, azt csak hírből ismerjük, illetve a tanteremben található vitrinben a táblatörlő szivacs, egy régi osztálynapló és egy zsebszámológép mellett megcsodálhatjuk.  Az interaktív táblát már egy érintéssel vagy lézer pointerrel lehet irányítani. Ha a szünetben meg tudjuk kaparintani, jó kis lézer csatát vívunk egymással. A tanár gépére van kötve a projektor, ami kivetíti az órai anyagot az interaktív táblára. A leckéinket a tanár egy klikkeléssel tudja ellenőrizni, a saját gépén. A sumák osztálytársak persze ,,Ctrl C”  ,,Ctrl V” mozdulattal óra előtt már másolják a leckét a többiekről. Egy-két elvetemült hacker osztálytársam a tanár gépén igyekszik a jelszót megfejteni és bejutni az adatbázisba, hogy számukra hasznos információkat szerezzenek. A rendszergazda egy üzenettel és egy képpel hárít: a vigyorgó szamár közli, hogy legközelebb is próbálkozhatnak, ez most nem jött be és mindjárt becsöngetnek…  

Az első óra matematika, csak úgy villognak a grafikonok. Érthető és világos, a tanár egy érintéssel rámutat, nagyít, fordít, klassz az egész. A geometriától a szorzásig mindent így tanulunk, sokkal gyorsabban felfogjuk a lényeget, még a korán kelés miatt szundítók is szívesen vállalkoznak egy kis feladat megoldásra.   Második óra a  földrajz. Háromdimenziós kivetítéssel előttünk forog a Föld. Totya felelésnél a Napot keringteti a Föld körül, ezen jót nevetünk. Persze a Föld is és a Nap is vissza akar ugrani a pályájára, de Totya küzd. A tanár már nem derül olyan jót, mint mi. Persze a mentő kérdéseknél pötyöghet a lézer pointerrel a vaktérképre. A legklasszabb, amikor a lányok sikoltoznak a háromdimenziós képen látható krokodil és zsákmányállata küzdelmén. Sajna hamar elszalad az idő és kicsöngetnek.

Történelem órán belekeveredünk a II. Világháború eseményeibe.  Jocó és Colos előadást tartanak, és a projektoron feltűnnek az adatok és képek Adolf Hitlerről. Mi a saját pendrive-unkra mentjük az előadás anyagát, képeit. Lesz mit tanulni otthon! A háromdimenziós  szemüvegekkel ott vagyunk a Normandiai partraszállásnál. Totya kiesik a padból, mert egy gránátot akar kikerülni. A háború ennél félelmetesebb már nem is lehetne. A falakba épített hangszórókból halljuk a robbanásokat és a fegyverek tüzelését. 

Ennél sokkal kellemesebb az angol óra. Egy jellegzetes londoni kávéház vetített képe alatt olvassuk a magyar szöveget, közben ugyanezt halljuk angolul.

Magyar órán dolgozatot írunk. A gépemen nehéz kérdések villannak fel. Némelyik elsőre olyan nehéz, mintha kínaiul lenne. Aztán lassan belelendülve pötyögni kezdem a válaszokat. A gép jelzi, mennyi időm van még és hány százalékot teljesítettem eddig értékelhetően. Meg se lesem a mellettem ülő gépét, mert mindenki más sorrendben kapja a kérdéseket.

Kémián kísérletet látunk, de csak a táblán. Jó, de nem az igazi. Látom a vegyjelet: alumínium és jód. A tanár a reakciójukat mutatja a táblán. Elmeséli, milyen szaga van. Na, erre már a digitális tábla sem képes, hogy szagokat, illatokat produkáljon.

Tornaórán a pendrive a farmerzsebbe süllyed, az összes lecke, értesítés és új jegy rámentve. Végre mozoghatunk egy jót, majd utána gyerünk haza!

Gondolataimból felriadva összeszedtem szétszórt könyveimet és meg szerettem volna nézni a telefonomon, mennyi időt töltöttem álmodozással. Nem derült ki, mert a mobil lemerült. Órát pedig nem hordok magammal. Most akkor honnan tudjam mennyi az idő? És erről ismét eszembe jutott valami: csak a digitális világ a jövő? És ha jön egy világméretű áramszünet? Vagy elektromos kisülés? Akkor nincs digitális tábla, se pendrive, se adatok. És a digitális tábla mindent helyettesíthet? Ha a lehető legtöbb tantárgy digitalizált, akkor mi lesz a kísérletekkel, a próbálgatásokkal, a kézzel fogható és előttünk zajló eseményekkel? Fogunk még valaha úgy figyelni a tanárokra, mint most? És ha az elektromos szerkentyűk meghibásodnak?  Mi marad? A könyv, papír, a toll és mi, no meg a tanárok. Akkor majd újból lehet puskákat gyártani a sumákoknak és órán levelezni a tanár háta mögött, vagy smile-t rajzolni a füzet sarkára és kísérletezni igazi alumíniummal és jóddal. Akkor annak már lesz szaga. Valahogy közelebb kerül minden, még ha fáradtságosabb is.

Végül nagy nehezen hazaértem és egy cetli várt a hűtőn. Anya sietve írta. Na, ezen mosolyogtam. Ez személyes, felismerem ezer közül is a betűket, aláírás nélkül is. Digitális világ? Igen, jó lenne, de jobb mindenben az arany középút.