I.

Tóth Ákos: Megújuló energiák

(recenzió az Élet és Irodalomból Acsai Roland: Két ég satujában című kötetéről. Palatinus Kiadó, Budapest, 2008. 92 oldal)

Nem mondható, hogy Kemijärvi, ez a Lappföld szívében, az északi sarkkörön is túl fekvő közepes nagyságú település az egyetemes verskultúra és művészet ismert zarándokhelyei közé tartozna. Ahogy egyébként Finnország és Skandinávia sem él az évszázadok utazásait összegyűjtő világirodalom fényes lapjain, hiszen a hajdani Grand Tourok, tanulmányutak, az Európa kulturális vérkeringését biztosító művelt expedíciók mindig a csábító délre irányultak, mérhetetlenül nagyobb vonzást jelentett a megosztható kulturális emlékezet, az emberi történet példatára, mint az olvashatatlan múlt országai, Isten háborítatlan vadvilága. Ha elfogadjuk is, hogy a Múzsa általában délen honos, s a közép-kelet-európai ihlet exportja kiváltképp mindig dél, délnyugat felé tartott, még akkor is nehezen érthető, hogy - a feltárt nyelvrokonság és az újabb történelemalakulás bizonyos párhuzamai ellenére - miért ily hiányos a finn élmény megjelenése kultúránkban, s ritka felbukkanásakor miért nem hódított nagyobb teret az oly sok mindenre nyitott magyar költészetben.

Most mintha ez történne mégis Acsai Roland kötetével, melyben egy hiányos év (a ciklusok sorrendjében: ősz, tél és nyár) versjegyzeteiből tárul elénk mindaz, ami a honvágy nélküli távollét, egy komplex változásélmény tapasztalatából szóvá tehető. Azért fontos mindjárt némi kétellyel élni a megszólalás esélyeit illetően, mert e versek pontosan érzékelik az utazás nyomán feltárult más világok, az egyszerre megnyerő és elgondolkodtató idegenség, a természet végtelenje és a rendelkezésre álló művészi eszközök korlátoltsága közötti különbséget. Minden természetlíra nagy kérdése, natura és ars (észak és dél?) örök vitája visszhagzik, mikor a versalany az elé táruló táj és a létrehozott tájkép közvetlen ellentétét kihasználva azon töpreng, vajon elérhető-e egyáltalán az emberileg alkotott rend, megfigyelés segítségével a dolgok ex genezis létezésével egyértékű tisztaság és néma beleegyezés. Anélkül, hogy a versterep s részei a szimbolikus megfelelés áldozataivá válnának, a művekben kísérlet történik egy költői topográfia, a valós arányoktól elütő, végképp személyes tér kialakítására. Acsai korábbi szerkezeteinek nehéz meghallást ajánló, legtöbbször egy komor tárgy életét nyelvi ténnyé alakító módszere itt, a megszokott, mindig idegennek érzett otthontól messze és egy belső haza közelében kiegészül azzal a válaszra méltató, rajta kívüleső megbízással, melyre, úgy tűnik, igazán várt ez a poétika, s melynek - jobb híján - legyen most Finnország a neve. A vándorként egész új körzetét bejáró költő mintha sosem tudná, hogy a megverselt, őt lenyűgöző természeti látvány csak e föld megszentelt s konkrét jelentéssel felruházott emlékhelyeinek egyike-e (úgynevezett szejta), vagy egy más hittel igazolható akarat alapítványa, első teremtés, melyből éppen a vers szava állítja elő a monumentum modern formáját. Kimondás-vágya rendre a költészet elfogadott és felmért lehetőségeinek határán egyensúlyoz, és az igazi felfedezők merész terveivel kél versenyre, mikor a Sarkpont - mint szupermetafora - halk, de állandó hívását a Föld mágneses erejével megegyező művészi kötöttségként képes felfogni és kamatoztatni. Ezzel a nyelv életébe ékelt fordulattal összegyűjti és újrarendezi versvilága motívumait, s a téves megnevezés veszélyeit is vállalva állandóan közelít költészete valódi ismerettel kecsegtető tárgyához, a valamikori egybeérés nullpontjához, a természeti széphez. A kötet erejét adó fontos mozzanat, hogy a lét legegyszerűbb, már-már szó nélküli rejtelmeibe visszakereső párosjáték (amiben társ a festőnő, aki mint szerető és mint a szó számára menekülést és mintát ajánló kép gazdája egyszerre válik személyében és műve által is elérhetetlenné) olyan kezdeményekhez - egy gyermek fogantatásához és a közös könyv-mű születéséhez - érkezik el, melyek egyként tartalmazzák a privát és költői sors kiegészülését, valamint a fejlődésnek mindenfajta önösséget kizáró körforgás-jelleg ét.

Mivel Acsai szerint a költészet a folytonos, de eredeti mondandóhoz csak nehézségekkel jutó lény-közösség, csillapíthatatlan cirkuláció tanúja, tipikus beszédhelyzete mellőzi is a klasszikus pictura-hagyomány tárgy és szubjektum között ellentétet képző/fenntartó eljárását. A kötet legjobb verseiben a versalany fokozott körültekintése mindannyiszor a természeti tárgy rá irányuló, viszonzó figyelmére csodálkozhat rá. A nyelv kölcsönösséget ajánló, kevéssé személyes érdekű, a "tiszta" leírás semlegességét kereső szemlélete két módon, a szólás terének kitágításával és egyidejű leszűkítésével járul hozzá a poétikai program sikeréhez. Kitágításon érthetjük azt, ahogy a költészet szükségképp megszemélyesítő, animisztikus pozíciói mögött megjelennek a kollektív tudat népművészetben, mítoszban szóhoz jutó sejtelmei, s ahogyan a szerző és az olvasó közötti szerződést rendre felülírja a világ erőit megérteni kívánó névtelen teremtés vad vágya. Leszűkítésről pedig ott beszélhetünk, ahol a természet örök Másika a szerelem tárgyában ösztönöz szólásra - abban, aki egyszerre a teljes táj kis része, s e töredékeket felnövelő új egység. Acsai, a "jojka trubadúrja", ily messzi hatások ötvözője lenne?

Igen, de elsősorban lírafogalmak kutatója, s nem mellékesen, a költészetben fennforgó energiák megújítója, nagy higgadtsággal dolgozó szakembere. Aki képes egy önmagát mértéktelenül felajánló tenyészetben meglátni és láttatni a lényeget, a szó számára hasznost. Legfőbb példaként pedig felajánlja a víz (tó, folyó) visszatérő, majd' minden verset elborító tükrét, a verstárgyat megkettőző, s a költőnek szinte bámulatosan előjátszó természet hasonlatát önmagáról, zárt tanítást, amit csak a bennfentes érthet. A valódi s a tükör-ég által felevenített nagy vitába pedig egyszerre kapcsolhatjuk be "csalkép" és ideál romantikus toposzát és a poézis mélységes otthontalanságát tudtunkra adó József Attila-i intést, mely az "éji folyó csillagát" kötné vízhez rögtön. S azt még nem is említettük, hogy ezek az Acsai verseiben mély tartalommal telített folyók, tavak ugyanazok, melyek mind ez idáig arról voltak csupán híresek, hogy a megújuló energiák előállításában jeleskedve a finn áramszolgáltatás igen nagy hányadát adják. S azt se higgyük, hogy ilyesfélékről a beszélő hallani sem akar. Nem, az emberi munkálkodás és a feladatként felfogott költészet terepe ugyanis "e kettő közötti, keskeny, fényes sáv", ahol többek közt e "metafizikus gyárak" s a menthetetlenül emberit összegző versgyár is működik. A kétféle hiány szorításában/satujában munkáló költészet gondja szerinte épp az, hogy az elérni-lehetetlen igazi csillag, igazi ég, valós nap-éj, valamint az ezeket felfogó művészi elhatározás kvázi-reáliája között magára találjon valahol, ha kell, új hazára leljen. Acsai, új kötete alapján immár biztonsággal mondható, magára és hazára talált, s e haza neve, elismerve fáradozása sarkított, ám meggyőző igazát, lehetne ez is: Arktisztikum.

2010. augusztus 19.  

Fénnyel telt mélység


Beléptem az erdő kapuján,

Lábam alatt megreccsenő
Ágak nyelvén beszélve,

És szembetaláltam magam
Egy magányos rénszarvassal.

A fejtartás, az agancskorona szimmetriája
Osmo Rauhala képéről volt ismerős.

Alulról világított meg bennünket
A mohák és zuzmók zöld neonja.

Álltunk a klorofil-fényben,

Mozdulatlanul.

Mintha egyikőnk sem merne
Elindulni a mohák

És zuzmók
Fénnyel telt mélysége felett.

AZ ISMERTETÉS ÉS A VERS FORRÁSA:  http://ketegsatujaban.blogspot.hu/

II. Vörös István (L'Harmattan Kiadó) recenziója a Hajnali kút című kötetről