>> ANIANUS KÖNYVTÁR - JEDLIK ÁNYOS GIMNÁZIUM (CSEPEL) <<

135 éve született Ady Endre

2012.11.22. 17:42, szgá (http://www.felsofokon.hu/blog/miscellanea)

Érmindszenten, 1877. november 22-én

135 éve született Ady Endre (1877.11.22.)

Bámulatos üstököse, utánozhatatlan, követhetetlen jelensége ő a magyar költészetnek. Csak imádni vagy gyűlölni lehetett és lehet ma is: középút vele kapcsolatban nincs. Ez az ambivalencia volt jellemző kortársaira végig az ő gyötrelmes élete alatt, és ezt az ambivalenciát fedezem föl tanítványaim szemében ma is. Amikor a harmadik (ám fontossági sorrendben az első) kötetével, az Új versekkel berobbant az irodalmi köztudatba – két naptári évvel a Nyugat indulása előtt! – a konzervatív irodalom felhördült, akkor még nem tudván, hogy ez a felhördülés egyszersmind az ő halálhörgésük is. A Szabolcska-félék hisztérikus féltékenysége, fröcsögő gyűlölete, erkölcsi dörgedelmei nem tudták megingatni „Ady Bandi” trónját, és visszaállítani a Petőfi-epigonok falvédő-romantikájának és a századvég halkabb hangú, enerváltabb kismestereinek egyeduralmát: Ady egyszer s mindenkorra letaszította őket az irodalom magasságaiból, ahol addig voltak, vagy ahová képzelték magukat.

Költői fellépésének első pillanatától kezdve – egyre növekvő számban – akadtak értői, rajongói is, akik megértették, hogy az „új” nála valóban kulcsszó: egész életének, költészetének és publicisztikájának varázsszava. Vajon összeszámolta-e valaki, hogy hányszor fordul elő újságírói és költői hagyatékában az „új” jelző? Nem tudom, én sem számoltam, de rengetegszer. Újfajta látásmód, új emberkép, új magyarság-értelmezés, új szerelemfelfogás, új költői program, új (kihívó, kérlelhetetlen, megalkuvás nélküli) költői hang, új témák – és mindez egy sokhúrú lanton kizengetve, ám egységes, kőtömbszerű, hatalmas életművé kifaragva: ez Ady Endre.

Tizenegyszer járt Párizsban, de egyszer sem tudott, mert képtelen volt kint maradni, ott élni, ahol az élet, a művészet szabadabb levegőjét szívhatta volna. Pedig mennyire szerette a „világ fővárosát”: a művészek és a szerelmesek városát.

„A Szajna partján él a Másik,

Az is én vagyok, én vagyok,

Két életet él két alakban

Egy halott.

A Duna partján

Démonok űznek csúfot velem,

A Szajna partján álmokba von be

Százféle, szűz szerelem.

Rákacag Páris

S a boldog Másik visszakacag,

Itt röhejes mámorba kerget

Vijjogó, éji csapat.”

(…)

Mindig hazajött, mert – mint írta – „visszakövetel a sorsom”, bár tudta, hogy itthon az italba, a mulatozásba kell menekülnie, hogy itthon további, végeláthatatlan vagdalkozás vár rá: hogy itthon boldogtalan lesz. Ám A Gare de l’Esten várakozva soha nem volt kérdés számára, hogy – Párizs zsibongásával a fülében – felszálljon-e a vonatra, és a „vas-szörnyeteggel” hazatérjen-e végre – mint „halott”.

(…)
„Dalolj, dalolj. Idegen fiad

Daltalan tájra megy, szegény:

Koldus zsivaját a magyar Ég,

Óh, küldi már felém.

Fagyos lehellet és hullaszag

Száll ott minden virág felett.

Elátkozott hely. Nekem: hazám.

A naptalan Kelet.

Mégis megyek. Visszakövetel

A sorsom. S aztán meghalok,

Megölnek a daltalan szivek

S a vad pézsma-szagok.”

(…)

A „naptalan Kelet" – telitalálat. Hány ilyen szava, paradox kifejezése, jellegzetes „szavajárása” van még Adynak! Egyszersmind milyen fájdalom van ebben a két szóban egy olyan valaki számára, aki „a Gangesz partjairól” érkezettnek vallja magát. Mert nemcsak a „föld” szinonimáit jelentő köznevek (mező, humusz, róna, Ugar), hanem az égtájak is szimbólumok nála, méghozzá összetett szimbólumok. A „keleti” eredet és származás vállalása a „Hortobágy poétája” részéről: Keletnek csak az egyik aspektusa. De a hajnali szürkületben a pályaudvaron várakozó ember nem kevesebbet: egy Párizst hagy ott a „naptalan Keletért”. Ez Kelet másik aspektusa.

Ismétléseiről, melyek nemcsak egy-egy szó, hanem egész sorok, sőt strófák megismétlését is jelenti időnként, nagyon sokan és sokféleképpen nyilatkoztak: általában lekicsinylően, elmarasztalóan. Pedig, mondhatni, ez a jellegzetesség Adynak szinte a „védjegye”: stilisztikájának, sőt poétikájának egyik fontos eleme. A zseniális Karinthy rögtön fölismerte ezt, hiszen Ady-paródiái azért olyan kacagtatóak és remekbeszabottak, mert a költő ismétléseire „játszanak rá”: „Hát maga megbolondult? // Hát maga megbolondult? // Hogy mindent kétszer mond, kétszer mond?”

Ugyanez az egyediség mondható el Ady verseinek külső jegyeiről: versritmusairól, rímeiről, versformáiról. De e tekintetben csak kis részben igaz, hogy ismétel. Nagyrészt éppen ellenkezőleg jár el: rendkívül sok versformát alkalmaz és számtalan variációban – a rímelést és a ritmust illetően is. Nagy szenzáció volt az Ady-kutatásban, mikor Szilágyi Péter – még 1990-ben – csaknem 300 oldalas monográfiát írt Ady versformáiról (Szilágyi Péter: Ady Endre verselése, Akadémiai, Budapest, 1990, 281 oldal), mert ilyen átfogóan ezt a témát előtte nem nagyon dolgozta fel senki. Szinte lehetetlennek tűnő vállalkozás volt, hiszen Ady teljesen öntörvényű a verstani és prozódiai hagyomány követését vagy elvetését, azaz használatát illetően (is). Bevallom, akkor azt hittem, hogy a könyvterjesztők nyakán marad az egész készlet, de nagyot tévedtem. Az irodalmárokat igenis érdekelte, mert egyszer már szerettek volna tisztán látni Ady versformáinak dolgában. Jómagam nem lettem képzettebb: a mű egyharmadánál becsuktam a könyvet. Adyval kapcsolatban nem viseltem el ezt a „töményen” tudományos diskurzust, mert nekem Ady mindig is olyan volt, mint a lélegzetvétel, nem nagyon akartam vele kapcsolatban a dolgok végére járni – esztétikailag semmiképpen. Viszont az említett monográfia most is fönt van a Bookline-on,

http://bookline.hu/product/home.action?id=2101431354&type=10&_v=Szilagyi...
– és az érdeklődők nagy bánatára csak előjegyeztetni lehet egy-egy antikvár példányt. Tudtommal nem adták ki másodszor. Ezt a szakmailag kiváló munkát (bár a hiúságát biztosan legyezte volna) maga Ady valószínűleg nem értékelte volna kellően, talán egyáltalán nem. Mert még az egykori iskolájába küldött verses üzenetében azt sugallja a zilahi Alma Maternek: „Ha élet zengi be az iskolát, // Az élet is derűs iskola lesz, // S szent frigyüket így folytatják tovább.” – alludálva ebben az ókori szentenciára: Non scholae, sed vitae discimus – nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk.

A verstani és minden egyéb érdekesség ellenére is számomra maga Ady a mérvadó, amikor kései nagy ars poeticájában – a Hunn, új legendában – verseinek formai jellegzetességit, sőt magukat a verseket, másodlagosnak ítéli létrehozójukhoz, azaz önmagához: személyiségéhez és életéhez-sorsához képest. Hatalmas egóját ismerve ez természetes is, sőt: csak ez a természetes. A költészet, a versek nála csak az élet után jöhetnek. Ady „életes” költő, a l’art pour l’art: nem az ő világa. A Szardanapalra (vagy más keleti kényúrra) utaló párhuzam szerint: az ő halálával – szimbolikusan bár – pusztulniuk kell a műveknek is.

(…) „A tolakodó Gráciát ellöktem,

Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem,

A Minden kellett s megillet a Semmisem.

Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga,

Hulltommal hullni: ez a szolga dolga,

Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel.”

Az indulatos Nagyúr szigorú parancsánál halkabb, de legalább oly fontos kinyilatkoztatás szól hozzánk a nagybeteg Ady egyik utolsó verséből. Egyfajta költői pecsét ez, „sphragis”, mely lezárja az életművet. Prófécia a halhatatlanságról. A géniusz utolsó szárnycsapása… Csinszka aggodalmas arccal figyeli urát a belvárosi szoba homályában. Sóhajt. És a lélek kiszabadul a testből.

„Ifjú szivekben élek s mindig tovább

Hiába törnek életemre

Vén huncutok és gonosz ostobák,

Mert életem millió gyökerű

Szent lázadások, vágyak s ifju hitek

Örökös urának maradni:

Nem adatik meg ez mindenkinek,

Csak aki véres, igaz életű.

Igen, én élni s hóditani fogok

Egy fájdalmas, nagy élet jussán,

Nem ér föl már szitkozódás, piszok:

Lyányok s ifjak szívei védenek.