A világ filmművészetében örök slágerek az iskola-filmek. Elsősorban persze az angolszász területeken, ahol nagyon elterjedtek az úgynevezett bentlakásos iskolák. Ezek az általában szigorúan egynemű iskolák a szinte szó szerint betartott és betartatott keresztény erkölcseikkel mély nyomokat hagynak az oda protekcióval, és/vagy a tetemes tandíj befizetésével bekerülő gyermekek serdülő lelkivilágában.

Ezek a filmek jórészt fiúiskolákról szólnak, nyilván azért, mert a filmrendezők zöme ehhez a nemhez tartozik. Pedig emlékezzünk az Abigélre, milyen jó is volt az! Szerintem a fő ok, amiért szívesen nyúlnak ehhez a témához a filmalkotók, az az, hogy ez az első nagy elszakadás a család békés biztonságából bele egy szigorú szabályrendszerekkel működő, erősen hierarchizált, homogén minitársadalomba.

Emellett minden bizonnyal komolyak azok a lelki megrázkódtatások is, amelyek az ilyen ódon intézetekben vicces egyennyakkendőbe, egyenöltönybe bújtatott nebulót érhetik. Ezek a megrázkódtatások drámaiak, tehát filmtémának is megteszik, az első megvívott harcok pedig mindenkinek emlékezetesek, a nézőkben is könnyen kapcsolódhatnak szuverén emlékekhez.

Igen jó darabok, sőt remekművek is készültek e témából, néhány csak ízelítőül. A remekmű kategóriából alapmű a Ha..., Lindsay Anderson gyilkos szatírája, bár sokak számára inkább emlékezetes lehet például a Holt költők társasága. Amíg a Ha... éppen e hagyományos és zárt iskolarendszer hiányosságaira hívta fel döbbenetes erővel a figyelmet, addig a Holt költők társasága, és mondhatjuk, az ehhez hasonló filmek sora, inkább valamiféle nosztalgikus emlékezés, általában egy nagy tanáregyéniségre, és másodsorban az iskolaévekre.

Nem véletlenül szinte kizárólag nagy színészek jutalomjátéka ez, gondolhatunk Robin Wiliamsra, vagy Anthony Hopkinsra. Ez alkalommal Kevin Kline kapott alkalmat ilyen jutalomjátékra, Michael Hoffman Császárok klubja című filmjében.

A Koltai Lajos (!) által gyönyörűen fotografált filmben Kline egy római császárság korával foglalkozó tanárt alakít, aki már több mint harminc éve, a köz teljes megelégedésére okítja a gazdag családok csemetéit.

Közmegelégedésre, eddig konfliktus nélkül, de belép az osztályába a helyi szenátor elkényeztetett fiacskája, aki vérében hordozza a pökhendi kivagyiságot. Egy tanulmányi versenyen aztán e diák kapcsán a tanár szembesül azzal, hogy a való élet már régen nem az ókori eszményeken nyugszik, s ez végső elhatározásra készteti.

Ismert tanár-diák konfliktus, a "ki tör be kit" problematika új feldolgozását láthatjuk ez alkalommal, dicséretesen életközeli nézőpontból, ám a végkifejletben mégis felemelő tanulsággal. A cinikus, aljas eszközök használatától sem visszariadó, politikus cápa-apa fia által képviselt rothadt erkölcsiség, pontosabban az erkölcs teljes hiánya ütközik a tanár tiszta erkölcsével, illetve az ókori nemes eszmék iránti romantikus rajongásával.

A konfliktus megoldása a film legnagyobb erénye, erről annyit árulnék csak el, hogy távolról sem szokványos megoldást láthatunk, s ez okból kifolyólag mindenki tartogasson magánál papírzsebkendőt. Kevin Kline többé-kevésbé élt az adódó lehetőséggel, talán idősnek nem tudott "megöregedni" eléggé, a morális válságot átélő tanárt viszont példásan hozta.

A lázadó gennygóc Segdwick Bell szerepében egy új Leonardo di Capriot láthatunk, Emile Hirsch személyében. Mindent összevetve egy szép kiállítású, megható és elgondolkodtató, szép filmet láthatunk, elsősorban a gyengébb nemhez tartozó pedagógusjelöltek részére, de mindenkinek, akik szeretik a könnyzacskófakasztó filmeket.*  Ez a színvonalasabbakból való.