Csobánka Zsuzsa tanárnő és tanítványai ma egészen különleges műsorral ajándékozták meg a JÁG közösségét. Nemcsak a kirobbanó energia és a spontaneitás illúziója, hanem Petőfi, Babits, J. L. Borges és az élő, kortárs költészet (Závada Péter, Simon Márton, Kemény István) - egyáltalán: a költészet - kiváló applikációja és konjunkciója jellemezte az egész összeállítást. Alig több mint negyedórában egymásra reflektáló, gazdag, mély és hiteles szövegegyüttes szólalt meg - minimális mozgással, nulla díszlettel, a végén spontán kitörő, nagy tapssal. Külön hála és köszönet a titokzatos "blablajanos" nevű You Tube-felhasználónak, hogy felvette az előadást, így nem kell olyan dolgokról írnom, amit átélni volt a legjobb (nyugodtan mondhatom: katartikus), de újra megnézni-meghallgatni is igazi élmény.
Szereplők a JÁG diákjai: Bara Gergely, Bózsing Hunor, Karádi Martin, Kertész Fanni, Rácz Raoul, Schuller Andrea, Ujvári Lius, Zubor Luci.
Szerkesztő-rendező: Csobánka Zsuzsa.
A beágyazott videó alatt a műsor legizgalmasabb kortárs szövegeit, valamint Jorge Luis Borges Ars poeticáját közlöm. Utóbbit nemcsak azért, mert Cs.Zs olvasta fel a végén, hanem azért is, mert letisztult, gyönyörű.
Március 16-án szombaton, késő este az MR1 Kossuthon (a Mentés - másként című műsorban) a műsor szereplőivel készült interjú is hallható lesz (remélem, majd ezt is felveszi valaki), az elhangzás után pedig még három hétig vissza lehet hallgatni az Rádió Hangtárában.
Itt az Anianuson a Diák- élet - képek menüpontban pedig néhány emlékeztető fotót is fölteszek erről a "nem középiskolás fokon" szerkesztett és előadott műsorról. Ezek csak "mementók", az élő előadásnak a közelébe sem jöhetnek.
Kedves Szereplők! Kedves Csobi! Köszönjük!
Závada Péter: Augusztus végén
Szabó Marcinak
Már foszlik a fűben a lágy pihepaplan.
Már ömlik a toll a szalon teraszán.
Nagy szárny ma az éj: simogat szakadatlan,
Friss pelyhe lehull, kavarog dekaszám.
Szétrebben a fürge idő, s eliramlik,
Tust fúj, s hazatér, aki haknizenész:
Elhalnak a fákon az esteli sramlik,
Hűs talpam alatt kifehérlik a mész.
Ím, itt ülök újra e parkban a nyárral,
Hol messzire vágy a merész utazó;
Fúvószenekar: koraesti madárraj –
Elszáll: puha szélben a trombitaszó.
Ugyanígy szálltál te is egykor elébem,
Most én vagyok az, ki mohón hazavár,
S míg jössz, muzsikálok a lombok ölében,
Hol balga zenészeit űzi a nyár.
Závada Péter: Regresszió
Csak körvonal, pár elmosódó kontúr.
Nem gyújt bennem lámpát az érzelem.
Hájas homály dereng a ráción túl.
Mi bánt s miért? Nem látom élesen.
Mélyebbre kéne ásni, hol vakond túr,
problémánk gyökeréig, édesem!
Ha nem szeretsz, mért követlek bolondul?
Mért van, hogy napra nap beléd esem?
Bár lent e nyirkos gondolat-talajban
se látom majd sokkal világosabban:
hogy bántanál, mért nem veszem zokon?
Tán mégis fölfelé okos haladni
a fényre, túl a vak tudatalatti
halmozta, néma földrakásokon.
http://www.litera.hu/hirek/zavada-peter-versei
Simon Márton: Pilvaker slam
Egy gondolat bánt engemet, vagyis csak piszkál, nem bánt,
rezegteti az agyam, mint a Petőfi a membránt
hogy most a szó a fegyver, és a vers a sláger!
És lehet benne több a vágod, mint a Wagner,
mert kevésbé az operázás, inkább az maradt benned
hogy milyen volt szőkesége Eminemnek
de ha te el se hiszed, hogy a költő is ember
mert már csak Hófehérkére élvezel az Apple fétiseddel,
és minden mást lenézel, majd ágyban, párnák közt jössz rá, vérbajt
nem a semmitől kaptak a költők, mikor két csajt
egyetlen Ady-sorral egyszer, véletlenül egyszerre szedsz fel.
Mert a költészet, olyan mint a Barátok közt. Örökké tart.
Csak adja a gyújtást, ez a gyertya nem fogy el, max eldől
négy ütembe nyomja, mint az a csávó a fotelből,
de ne inhalálj – a szó nem jó lenn tartva.
Mert a vers testüreg motozás a bal pitvarba,
a császár új ruhája, ki így mondja, ki másképp,
hogy isten hozott nálam öcsém, ez a való világ 7
a hang kitart, bárha a szikla ledől
mert itt party van, party big lajos forevör
ez hetven évesen is áj ken get nó,
és nem megy ki a divatból, mint a fanszőr meg a technó
ez a fa, amin villám fut át, mint az AC/DC logón
a vers hatásszünet a vészvillogón
ez az esemény utáni tabletta, amit előre szedj,
de nem célzóvíz és nem kettő fél belőle 1
egy nadrágba bújt felhő, kinek a kabátja orkán,
ez Chuck Norris, magyar hangja Latinovits Zoltán,
ez a szavak ereje, ha stílusos, ha tiszta giccs
– és itt most nem lehet káromkodni, szóval éljen Babics!!
És ha majd mindenki a húrokba tép, vágod
és többet nem hagyja el, csak azért se a biztonsági sávot
csíkra lép, startzászlót lenget, hogy mától semmi sem a régi,
és a facebook jelszavát is „világszabadság”-ra cseréli,
mert most akkor kiáll, ő lesz, kit a sors hullámai vernek
hogy két rokkant hely kell neki, mint a Hajdú Péternek
és a keletitől a nyugati aluljáróig
rímekben mondja be, ha az ajtó záródik
- majd akkor ott flesselek én, a darts tripla húszas mezején,
mint négyszáz paripa egy motorban, meg kétszáz decibel
és összeállunk és hangunkat többet nem nyeli el
rossz hangosítás, vagy acéli zörej.
Eljött a nagy bevetési nap, a szavak forradalma
rím lángol a jobb kézbe és ritmus forr a balba
habár felül naponta százszor, nem hasizomra gyúr
aki itt van, mert tudja, azért a szó az úr
ma nem kell az ünnepélyes, lassú gyászzene,
mert Hősök adják a frankót, hogy élj vagy játssz vele
s ha majd megrendülten elköszönsz, mint egy sportközvetítő
maradjon utánad egy mikrofon forma sírkő,
és rajta csak annyi: na mit bámulsz?
rád számolnak, ha be nem számolsz,
itt az idő, most vagy soha – make
some noise!
http://simonmarton.wordpress.com/2012/03/15/pilvaker-slam-poetry-szoveg-marcius-14/
Kemény István : Búcsúlevél
Édes hazám, szerettelek,
úgy tettél te is, mint aki szeret:
a tankönyveid és a költőid is
azt mondták, hű fiad legyek.
Hű is voltam, fel is nőttem,
cinikus ember se lett belőlem,
csak depressziós, nehéz és elárult,
bezárt cukorgyár a ködben.
Őzek fáznak a szántáson
vagy egy kisváros, alig látom.
Ígértél nekem egy titkot, hazám, hogy
mi a fontos a világon.
Hogyha néha belekezdtél,
az se volt baj, hogy nem szerettél,
majd szeretsz mást vagy magadat, nem baj,
de egyszer csak öreg lettél.
Gonosz lettél, vak és régi,
egy elbutult idegen néni,
aki gyűlöletbe burkolózva még
ezer évig akar élni.
Nem kértél, hogy mosdassalak,
annyit se morogtál, hogy hagyjalak,
mint egy szőnyeg, feküdtél a semmin,
elárulni se hagytad magad.
Az én teám közben elforr,
nem vagyok az már, ki voltam egykor,
az életem nagy happy end nélkül is
véget érhet, mint egy verssor.
Azt játszod, hogy nem is hallasz,
túl nagy énfölöttem a hatalmad.
Hozzád öregszem és belehalok, ha
most téged el nem hagylak.
Amíg élek, úton leszek:
használni akarom a szívemet.
A fejemben szólal majd meg, ha csengetsz,
édes hazám, szerettelek.
http://www.holmi.org/2011/02/kemeny-istvan-bucsulevel
Jorge Luis Borges: Ars poetica
Nézni a folyót, mely idő meg víz,
és tudni, hogy az idő is folyó,
s hogy elveszünk mi is, mint a folyó,
s az arcok is elfutnak mint a víz.
Az ébrenlétről tudni: másik álom,
mely csak álmodja álmát, s a halál,
melytől a test retteg, az a halál,
a minden-éji, mit úgy hívnak, álom.
Napról, évről érezni, puszta jelkép,
jelképe csak a napnak és az évnek,
s a bajt úgy venni, mit hoznak az évek,
mintha kósza hír lenne, zene, jelkép.
Halálban álmot látni, s ha az alkony
jő, benne bús aranyt, ez a költészet,
szegény és halhatatlan. A költészet,
mely visszatér, mint a hajnal s az alkony.
Esténként néha felmerül egy arc,
ránkvillantja egy homályos tükör,
a művészet, akár ez a tükör,
s mit felvillant, a mi arcunk az arc.
Mondják Ulysses, unva a csodákat,
sírt örömében, látva Ithakát,
a zöldet s jámbort. Ilyen Ithakát
idéz a művészet, nem a csodákat.
Olyan, akár a végtelen folyó,
mely megy s marad, s tükrében ugyanaz
a Hérakleitosz látszik, ugyanaz
s mindig más, mint a végtelen folyó.
http://www.math.bme.hu/~andaia/irod/borges.html